Egy katona története

A vacsorához készülődtünk, Jolanka, Franz, Lotte és én. Fárasztó nap volt. Szerencsére melegebbre fordult az idő. Reggeltől estig a földön dolgoztunk. Persze Jolanka és Franz még nem. Túl kicsik voltak. Ők csak játszottak. Este az asztalnál ültünk. Mindenkinek jutott egy kis krumpli. Egy szelet kenyérrel. Nem sok, de éppen elegendő. Lassan indultunk lefeküdni. A gyerekeket betakartuk. Elfújtam a gyertyát. Jó volt végre pihenni. Holnap úgy is folytatnom kell.

Másnap reggel korán indultunk a dolgozni. Még sok volt a tennivaló, hiszen a nyár elején jártunk. Kukoricát és krumplit kapálni, a zöldségesben tenni-venni, és az állatokra vigyázni.

Késő délután indultunk csak haza, a munka végeztével. Egyszer csak egy kisebb teherautó jött velünk szemben, és meg is állt mellettünk. Nem tudtam ki az. Egy német egyenruhás tiszt szállt ki a vagonból és azt monda, velük kell mennem. Nem tudtam miről beszél, ezért tovább indultam. Ekkor még két másik szállt ki, megragadtak és azt mondták, ez az uralkodó utasítása. Ekkor már láttam, hogy az én kis családom arcát könnyek borítják. Nem mondhattam ellent. Még egyszer csókot nyomtam mindegyikük arcára. Ekkor Jolanka egy babát húzott elő köténykéjéből. Ez volt a kedvenc játéka, mindenhová magával vitte. És most nekem adta. Azt mondta, azért, hogy vigyázzon rám és boldogabbá tegye a napjaimat, ahogy az övéit is. Nem akartam elfogadni, de láttam, ez nagyon sokat jelentene neki.

Beszálltam a teherautóba és elindultunk. Egész éjjel utaztunk. A vagonban tudtam meg a többi férfitól, hogy valójában mi is történt: június 28-án megölték a trónörököst, Ferenc Ferdinándot és nejét, Chotek Zsófiát. Ezért kellett mennünk, háborúba.

És most itt vagyok. Hazafelé indulunk a keleti frontról. El sem hiszem, hogy vége. Vége a fegyverek hasogató zajának, vége az éhezésnek, vége a sok halálnak, amit végig kellett néznünk vagy meg kellett tennünk. És ami a legfontosabb, vége a félelemnek. Vége! Vége! Vége! Újra láthatom a családom. Vajon mekkorák lehetnek a gyerekek? Biztonságban vannak-e? Lotte hű maradt-e hozzám? Nem tudom, de most már úton vagyok hazafelé.

Egy deszkakerítéses ház előtt haladunk el. Egy copfos, barna szemű kislány kukucskál ki a résen. Félve néz minket. Eszembe jut a baba. A baba, amely négy éven át vigyázott rám. A baba, amely nem hagyta elfelednem, hogy van miért küzdenem. Van kikért küzdenem. A zsebembe nyúltam és elővettem. Már nem az eredeti állapotában volt. A háború őt is megviselte. A barnaszemű kislányhoz szaladtam és odaadtam neki a babát. Mondtam neki, hogy vigyázzon rá és becsülje meg, hiszen a világ egyik legkedvesebb kislányától kaptam. Az én Jolankamtól. Ezt ő persze nem érthette, hiszen magyar volt.


hunprobalazs