Három katona

1914 nyara, Szerbia: Már 4 napja talpon vagyunk, az ostromok folyamatosak körülöttünk, attól félek, beleőrülök… De nem, ezt nem tehetem. Túl kell élnem, a családom érdekében…Ami azt illeti, gyermekkoromban családról csak álmodni tudtam.

Sajnos otthon engem ütöttek, vertek, így inkább megszöktem, és egy kedves házaspár fogadott be 6 éves koromban. 35 éve volt, de én még mindig tisztán emlékszem mindenre… így most – talán ezeknek az „emlékeknek” köszönhetően –bármit megtennék a feleségem és a gyermekeim érdekében…

Szerbia… Sosem gondoltam, hogy ilyen undorral fogok majd jönni erre a helyre… Támadásainkat az ellenség egyre visszaveri, csak reménykedni tudok, hogy legközelebb még visszatérek, és fogok tudni írni ebbe a naplóba. Körülöttem mindenki legyengült, rengeteg a sebesült. Holnap érünk el a folyóhoz. Ott dől el minden. Ha Isten is velünk van, áttörünk a védőkön, és szabadon „nyomulhatunk” mélyebbre, ennek a visszataszító országnak a belsejébe.

Milyen elképesztő ez az egész! Hiszen, ÉN Utálom az öldöklést…senkit sem szerettem volna bántani, de ha csak tétlenül állok, előbb-utóbb a sajátjaim vágnak le… Egyszerűen muszáj tennem valamit, hiszen látni akarom a szeretteimet!

1915 nyara, Isonzó

Én mindig ilyen voltam… Szembenézek a halállal, akkor is ha éles fogakkal, dögbűzzel rohan felém. Nagy ütközet készül. Nem félek..mit veszíthetnék? Se feleség, se gyerek… mint egy magányos farkas. Egész életemben a saját utamat jártam, alkohollal szennyeztem a szervezetem, igénytelen voltam és naiv. Hittem benne, hogy majd minden helyre jön… erre tessék, hol vagyok? Hova jutottam? Egy helyre, ahol bármelyik pillanatban fejbe lőhetnek…íme, ez az élet iróniája. Az ezredben sincs egyetlen olyan társam, akivel beszélhetnék. Ezért van itt ez…egy napló, amit ha valaki egyszer megtalál, tudni fogja, hogy léteztem, hogy volt egy katona, aki az életét nem féltve szinte magától szaladt (vagy inkább repült?) a halálba.

Az olaszok… eszetlen népség. A stratégiájuk egyszerűen elavult. Ma, itt Isonzónál vissza bírjuk verni őket. Kevesen maradtak. Ha minden a terv szerint megy, és az időjárás kedvez, kiélhetem gyilkos hajlamaimat. Bosszút állhatok minden még élőn, hiszen miattuk van minden. Magamra maradtam, és nekik sem lehet több esélyük…Csak reménykedni tudok…én élem majd túl. De minek is?

1916 ősze, Erdély

Hihetetlen, hogy a sajátjainkat verjük… Rengeteg magyar él Romániában, és most ők is ellenünk fordulnak. Nem vagyok kíméletes… Soha nem is voltam, hiszen ami kötelesség, az kötelesség. A bátyám is erre van valahol. Az Isten is azt akarta, hogy segítsük egymást. Bármi történne vele, belehalnék. Együtt nőttünk fel, egy egészen jómódú családban. Már kisfiúként is szerettem volna katona lenni, de ezt a „valóra vált álmot” nem kívánom senkinek. Sose lehet tudni mit hoz a holnap, vagy akár a következő pillanat. Mindenhol kegyetlenség, vér, hullaszag és őrület. Nagyon kevesen vagyunk, rögtönzött hadsereg. Szerencsére a románoknak se tapasztalatuk, se lelkesedésük és a németek segítsége is várható. Nekem már semmim sem maradt. Habár ha belegondolok talán mégis. Mégis szerencsések vagyunk, Nekünk még legalább van miért küzdeni. Csak egy kérésem van a sorstól, s talán lesz oly kegyes és ezt legalább megadja számomra: Azt szeretném, ha meghalok, a sírom fejfájára a következőt írják:„Meghalt a hazájáért!”… Szép Magyarország, az életemet is áldozom érted


hunprobalazs