Két katona az Olasz fronton

1987. május 28. Nagyapám 90. születésnapja. Annak a nagypapámnak a születésnapja, aki közel 70 éve hősiesen, kitartóan harcolt az első világháborúban. Emlékszem ahányszor melléültem mindig mesélt 2 barátja és az ő kalandos történetéről. Ezt fogom most elmesélni.

1917-et írunk, március elejét. Nagyapám és barátai, Dezső bácsi és Misi bácsi már lassan 3 hónapja a fronton vannak. Az idő melegedett, a fák rügyezni kezdtek, de még éjjel hűvös volt. Nagyapó minden este a meleget adó tűz mellett írta naplócskáját, és azon gondolkodott, hogyha sikeresen, egészségben hazaér könyvet ad ki azokról a hónapokról, amiket az olasz fronton átélt. Amikor csak lehetett levelet írt drága nagymamának, aki itthon várta az alig egy éves édesapámmal. Nagyanyám addig itthon tartotta a „frontot”. Háztartást vezetett, a földeken dolgozott, a többi asszonnyal és gyerekkel ugyanolyan lelkesedéssel várták haza szeretett rokonaikat.

Abban a hónapban nagyapámnak levelet kellett kézbesítenie egy másik századhoz. Ekkor történt a nagy baj. Egy felderítő katonatársa, aki előző éjjel megnézte az odavezető utat, nem látott egy ellenséges csapatot sem, így elküldték Both Józsefet, azaz nagyapámat a levéllel. Az elindulás után nem sokkal belebotlott egy ellenséges csapatba, elbújni nem tudott, hála Istennek megölni nem ölték, de elfogták. A kézbesítendő levelet még ott eldugta, nehogy megtudják a magyarok tervét. Az olasz katonák, akik elfogták őt a parancsnokukhoz vitték. Nagyapám pár szót tudott csak olaszul, nekik meg nagyon kellett az információ, ezért tolmács után néztek. Egy óra múlva találtak is egy ötven év körüli férfit, aki jól beszélte a nyelvet.

Nagyapámból nem tudtak semmit sem kihúzni, nem bántották, hátha később valamire még jó lesz. A tolmács férfi végig mellette ült várva a lefordítandó információkat. A férfi barátságos volt, elmesélte ő hogyan került ide, és hogyan tanulta meg a nyelvet. Nagyapámnak fordította az olasz katonák beszédeit, amit hallott. Azt hallotta, hogy a Monarchia katonái közelegnek, már nincsenek messze. Papám megörült, felcsillant a szeme, hátha megmenekülhet. Fordították a jelentést, hogy már csak fél óra vagy maximum egy, és elkezdődik a csata az olaszok és a magyarok között. Az olaszok szedték elő minden kis lyukból a fegyvereket, lőszereket. Míg a katonák a fegyverekkel voltak elfoglalva, nagyapám és új barátja, Luigi magyarosan Lajos el tudtak szökni. Ahogy elindultak, kettő lopott puskával, látták a magyar csapatokat.

Papám elővett egy fehér zsebkendőt, és azt lóbálva futott barátai felé. Szerencsére a társai észrevették őket, és nem lőtték le. Mikor étlen- szomjan és majdnem megfulladva odaért hozzájuk elmondta, hogy mi hogy van az olaszoknál és azt is, hogy mi sokkal nagyobb előnyben vagyunk, mint ők. Elértek a bázishoz. Alig találtak pár katonát, mivel a többi elmenekült a következő olasz katonai ponthoz. Nekik a magyarok megkönyörültek, hisz biztosan tudták, nem kedvükből vannak itt, és harcolnak, inkább lennének ők is otthon szeretteikkel. Csapatunk tovább nem is ment, mivel annyi fegyver- és élelemkészlet nem volt raktáron.

Nagyapámék leszereltek és hazajöhettek. Édes nagyanyámnak direkt nem írt, hogy legyen neki egy hatalmas meglepetés az, hogy láthatja rég nem látott urát. Papám nagy barátai Dezső bácsi és Misi bácsi is épségben megúszták, ők is hazajöhettek. Mikor nagyapó megérkezett szeretett szülőfaluja határába, már érezte azt a különleges friss levegőt, amit csak abban a faluban lehet érezni, és ez is egy a sok közül, ami hiányzott távolléte alatt. Meglátta a háza kapuját, és könnybe lábadt a szeme. Észrevette mamámat, aki épp teregetett, és a fiát, aki még bizonytalanul, de sétálni tudott. Besétált a kapunkon, amikor észrevette nagyanyó az urát. Akkorra boldogságot éreztek mind a ketten, mint még soha.

Nagyapám ígéretéhez híven könyvet adott ki naplójából, azoknak a fiataloknak, mint mi, hogy érezzük át milyen rossz is volt az az idő és a háború, de szeretetben, kitartásban mindent le lehet győzni, még a háborút is.

Sosem fogom az ő kalandosabbnál kalandosabb történeteit elfelejteni, és a meséi végén mindig elhangzó mondatát:”Fiam éljetek hitben, reményben és szeretetben, mert ha ez a három megvan, mindent le tudtok győzni!”


hunprobalazs