Vajon fel lehet-e szoktatni a gyereket?

Leginkább az idősebb és fiatalabb generációk szülői között jelent súrlódási pontot annak az eldöntése, hogy kézbe lehet-e szoktatni a pici babát vagy sem. De szép számmal találni fiatalabb anyukákat is, akik ölre tudnának menni ebben a kérdésben is. De vajon mi az igazság?

Hogy rögtön tiszta vizet öntsük a pohárba, pszichológiai szempontból a felszoktatásnak semmi alapja nincs. Hiszen ugyebár maga a felszoktatás azt jelenti, hogy ha a gyerek szükségleteire válaszolva, amikor az bármilyen okból kifolyólag sír vagy nyűgösködik, felveszik, a baba hozzászokik, és többé nem lesz nyugta a szülőnek, mindig kézben kell majd tartania. Ehhez azonban az szükségeltetne, hogy az akkor született baba manipulálni tudja a szüleit, vagyis, hogy pusztán azért sírjon, hogy felvegyék. Ez pedig ok-okozati összefüggés, aminek a megértése sokszor még óvódás korú gyerekeknek sem megy. Teljesen abszurd a feltételezés, hogy a pici baba azért sír, mert ki akar velünk tolni.

A babák csak akkor sírnak, ha valami nincs rendben. A pici baba azért sír, és nyugszik meg kézben, mert diszkomfort érzete van, ha nincs testközelben. Gondoljuk csak magunkat az ő helyébe! Kilenc hónapig folyamatosan anya hasában volt, testközelben. Folyamatosan hallotta az anyja szívdobogását, belső szerveinek a működését, és 39 fokos meleg vette körül. Aztán hirtelen mindez megszűnt, és ez bizony stresszhelyzet a számára. Persze, hogy vágyik arra, hogy ölelgessék, babusgassák, meleg karokban lehessen, hiszen ettől érzi magát újra biztonságban. Ha mindezt megadjuk neki, akkor az a benyomása származik a világról, hogy ez egy biztonságos hely, ahol számíthat arra, hogy ha baj van, lesz, aki segít.

Persze amennyiben nem vesszük fel, és hagyjuk inkább sírni, akkor előbb-utóbb felhagy a sírással, de csupán azért, mert megtanulja, hogy hiába sír, úgysem reagál rá senkit. Ergo megszületik a benyomás, hogy ez egy kegyetlen világ, ahol nem számíthat másokra, nincs biztonságban. Az előbbi esetben egyébként bár az első hónapokban sok összebújásra és tartogatásra számíthatunk, hosszútávon egy sokkal önállóbb gyereket, majd felnőttet kaphatunk, hiszen szilárd alap mellett meri majd felfedezni a világot. Az ilyen gyerekeknek felnőttkorukban bizonyítottan is jobbak a párkapcsolataik is. Tehát nagyon sokat jelent az, hogy hogyan is állunk a felszoktatás kérdéséhez. Persze lehet, hogy sokkal több szabadidőnk marad, ha „nem szoktatjuk fel” a gyereket, de a következménye sokkal tovább megmarad, mint az a néhány hónap, ameddig valóban igényli a közel 24 órás közelségünket.


hunprobalazs